2017. március 21., kedd

Amikor a tehetség születik,- öt évvel ezelőtt, és most...



Ritka öröm ért a minap, amit rögvest meg szeretnék osztani Kedves Olvasóimmal. 
Úgy történt a dolog ugyanis, hogy egy most induló akkreditált óvódapedagógus képzésre készültem.
Eddigi tevékenységemről készült néhány videót is beválogattam a kurzus tematikájába. Így került elő egy filmecske is Borsról, aki öt évvel ezelőtt óvodás kisfiúként járt hozzám egyéni fejlesztésre. Hamar nyilvánvaló lett előttem, hogy valami különös zenei tehetség birtokában van az Asperger szindrómával diagnosztizált kisfiú. Mivel gyógypedagógusi módszertáram IKt-val támogatott, így hamar megtaláltam a Mozaik eszköztárából a hozzászabott, zenei témakörű fejlesztőprogramokat. Szerencsés módon volt interaktív tábla a fejlesztőszobámban, így a foglalkozás élményszerűvé vált Bors számára. Előadóművész, dal-és zeneszerző édesapja hamar együttműködő partneremmé vált kisfia gondozásában. Többször is belátogatott óráinkra, konzultáltunk, mi is lenne a leghasznosabb, legoptimálisabb fejlesztés az abszolút hallású fiúcska számára. Csendben megjegyzem, fejlesztésem hogyan-jával nem voltam szerencsés némely szakmai körökben... Ám, mivel "csak a szépre emlékezem", így azt a videót illesztem most ide, amellyel egy pályázatot nyertem  az ELTE Digitális Pedagógus Konferencán 2012-ben. Borsikámat mutattam be néhány percben. Íme:


Egy évvel később ismét filmet mutathattam be szintén az ELTÉ-n, ahol kimondottan a tehetségnevelés volt a konferencia  témaköre. Itt is szerepelt Bors, ahol már fejlődését is nyomon követhettük a felvételeken. Ő a videó 16-ik percétől látható: 



 S most öt év múltával édesapja így mutatja be kisfiát közösségi oldalán: 

"Bors Asperger-szindrómával élő, abszolút hallású fiú. Csellózik, bőgőzik, hegedül, brácsázik és énekel. Saját zenét és feldolgozásokat játszik."

Álljon hát itt két gyöngyszem illusztrációképpen:


http://bit.ly/2n8fHI8 ( A felvétel a linkre kattintva tekinthető meg.)
A következő videóban Bors az édesapja által alapított, és vezetett együttesben lép fel. Őt a 3-ik perctől hallhatjuk és láthatjuk:


Mint említettem az imént, ritka öröm ért... Igen, mert a mi munkánk olyan, ami nem látványos, azonnali eredményekben mutatkozik meg. A gyógypedagógiai tevékenység türelmet, fáradhatatlan odaadást igényel, hogy a pici előrehaladásoknak is tudjon örülni az ember. S ha megélheti azt a boldog állapotot, hogy ennél többet is láthat, az már szinte a csoda-kategória... Ilyennek tekintem ennek a kisfiúnak is az életpéldáját. Azonnal hozzáteszem, ez nem az én érdemem... Én csupán egy kiváltságos embernek vallom magamat, aki szem-és fültanúja voltam, vagyok annak, hogy mire képes az odaadó figyelem és szeretet. Édesapja  ilyeténképpen való hozzáállása az, ami valóban dicséretet érdemel. Misi képes volt a legnagyobb nehézségei között nem önmagára, hanem kisfiára tekinteni, őt segíteni, előrevinni. Én csupán egy rövid ideig igyekeztem ebben társa, együttműködője lenni. S most csak megköszönöm, hogy részese voltam abban a gyönyörűségben, hogy milyen az, "...amikor a tehetség születik..."

S végül, és szoktuk mondani: nem utolsó sorban, egy tanulságot mindenképpen meg szeretnék jegyezni.
Különös párhuzamot látok felfedezni a gyógypedagógiai fejlesztő munka , s a magam kis élete között. Mivel nemrégiben hallottam a híres fotómodell, szépségkirálynő és esélyegyenlőségi aktivista Weisz Fannit pajzsmirigybetegségéről őszintén beszélni, így bátorkodom elmondani, hogy én is hasonló diagnózist kaptam immár 6-ik esztendeje. Laboreredményeim igencsak csúnya értékeket mutatnak, ám fizikai állapotom egyáltalán nem produkálja azokat a tüneteket, amelyek egy ilyen laboreredmény mellett lennének. Kedves Professzorom, eleinte csóválgatta fejét, egyszer a papírra, máskor pedig rám tekintve, és nem látta az összefüggéseket... Nem hogy fáradékony lennék, hanem fiatalosan bírom a hajnali keléseket, s a túlsúlyosság sem jellemző rám, ami pedig szintén tünet az ilyen esetekben. Így hát a kezdeti gyógyszeradagomat is most csökkentett mértékben kapom. Egyet szokott emlegetni az én Kedves Professzorom: "Én nem a laboreredményt, hanem a beteget gyógyítom..."
Mindezt azért írtam le, hogy talán mi is folyamodhatunk olykor gyógyító pedagógiánk során ehhez a módszerhez. Ugyanis, Borsikánk a papírforma szerint  valami egészen más fejlesztésben kellett volna , hogy részesüljön. Ő azonban a vele született adottságainál fogva egy hozzászabott, segítő terápiát kapott. Tehát talán célszerű nekünk is, gyógypedagógusoknak néha feltekintünk a sok , előírt fejlesztési feladatból, és úgy tekinteni a hozzánk járó gyermekekre, mint ahogyan Orvosprofesszorom  kezel engem. Akkor talán sok-sok különleges képességű gyermek, tehetség fog megszületni, akik munkájuk, művészetük során önmaguk, s a mi gyógyítóink is lehetnek.  

2017. március 20., hétfő

Minecraft EDU az Anyahajóban,- avagy az inklúzió különös formája...



Több Kedves Kollégám tudja rólam, hogy az IKT-val támogatott gyógypedagógiai fejlesztésem egyik kiemelt, sarkalatos pontja az a törekvés, hogy  a Minecraft játékot adaptáljam, annak hasznos voltát felhasználjam. Több éve igyekszem erre. Rögös út van mögöttem, hiszen "magányos farkasként" próbáltam átjutni mindennemű technikai és egyéb akadályon, hogy célom elérjem.
Míglen nagy örömömre tavaly azt a hírt kaptam, hogy megszületett a Minecraft EDU, azaz  teret kap a játék az iskolai tereken. Gondoltam, megnyílt a kapu, s most már szélsebesen haladhatunk utunkon. Ám lelkesedésem néha meg-megingott, hiszen itt is történtek megtorpanások. A regisztráció nehézsége és egyéb technikai akadály volt az oka ezeknek.Természetesen letöltöttem a programot otthoni gépemre is, és amikor csak ki tudtam szakítani az időt, elszántan, minden, autodidakta módon megszerzett tudással járkáltam világomban, próbáltam építeni, alkotni, kamerázni, portfóliót készíteni, majd exportálni, s még a világomat a Docs.com-on is megosztani. Ez utóbbiban Novák Karcsi segített, - hála neki...
Buzgó, "fiatalos" hévem azonban nem volt elég ahhoz, hogy a gyerekek között egy mindennel tisztában lévő, szakavatott Minecraft EDU-s felhasználóként jelenjek meg, így nem maradt más hátra, mint az, hogy kis tanítványaim segítségét elfogadjam. Döbbenetes megtapasztalni azt a hozott képességet, amivel mi, több évtizedes korkülönbség ellenére sem rendelkezünk... Kozmikus pillanatok , videófelvételek születtek meg, amikor pl. multiplayer módban kisdiákjaim navigálnak, veszik ki kezemből az egeret, mert nem tudom magamat, azaz avatar testemet melléjük állítani kamerázás végett. Térlátásuk fantasztikus, vagy az enyém nagyon gyenge... De megéri az erőfölényt nekik adni, hiszen annyira segítőek ilyenkor, és olyan közel kerülhetünk egymáshoz, hogy egy hagyományos beszélgetőkör vagy valamilyen üdvös kommunikációfejlesztő eszköz, megközelítésmód sem tudja ezt felülírni. Mindezek mellett el kell, hogy mondjam: többször megálltunk, megakadtunk a "játékban"... Egy ilyen alkalommal ajánlotta az egyik hozzám járó kisfiú, hogy hívjam be az osztálytársait az Anyahajóba, mert ők nagyon értenek a Minecrafthoz, és mindent tudnak. Megkérdeztem, kik is ezek a "szakemberek", mire ő több nevet is megemlített. Bár nem szokás, sőt  - úgymond - szabálytalan, hogy valaki olyan jöjjön be hozzám, akinek nincs Szakértői véleménye, de a "szükség törvényt bont" alapon bátran és eltökélten bementem kisdiákom osztályába, ahol délutáni, komoly napközi alatti leckeírás volt. Kati néni elnézte, hogy megzavarom a rendet. Az osztály előtt elmondtam neki, hogy sajnos megakadtunk a Minecraft EDU-ban, és úgy hallottam, vannak az osztályban olyanok, akik ebben nagyon ügyesek. Erre több kisgyerek felpattant a helyéről, és ugrott is felém, hogy ők majd segítenek... Itt lett azután némi probléma, mert maximum két kisdiák fért meg nálam a foglalkozás keretében. Nagy nehezen kiválasztva a gyerekeket, bementem velük az Anyahajónkba. Átadtam nekik a terepet, és utána csak ámultam, és bámultam... Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan előkaptam fényképezőgépemet, és néhány mozzanatot meg tudtam örökíteni a kozmikus pillanatokból. Talán a legnagyobb tanulság és élmény számomra ebből a délutánból az, hogy az inklúzió, vagyis az őszinte befogadás a gyermekek részéről milyen szépen megy. Látva őket, senki talán nem mondaná meg, hogy a négy fiú közül kettő jár hozzám, a másik kettő nem... Tanulság és élmény, hogy ha olyan 21. századnak megfelelő tanulási környezetbe engedjük őket, ahol szabadon tudnak szárnyalni, hatalmas motivációval teszik ezt. Ösztönös cselekvési vágyuk által , önmaguktól új tudás megszerzésére képesek. Tanulság és élmény, hogy megerősödni látszik: megfelelő módon alkalmazva a digitális eszközöket,  nem viszi elmagányosodásba a fiatalokat, gyermekeket, hanem éppen ellenkezőleg. Szükségelik a kollaborációt, a közös tudás építését, az egymással való találkozást és kommunikációt, online, de offline közegben is.
Tanulság és élmény annak sokszori megtapasztalása, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek számára javasolt fejlesztési területek, amelyek a Szakértői véleményekben szerepelnek, élményszerűen, komplex módon fejleszthetők az IKT remek eszközeivel, így a Minecraft játékával is. Tanulság és élmény továbbá, hogy biztos igaz, csupán a digitális eszközök nem jelentek üdvös megoldást oktatási rendszerünk súlyos bajaira, nehézségeire. Nagyon fontos részünkről a szakmai tudás, a játék szeretése, a gyermekek iránti elkötelezettség is.  Talán nem sorolom tovább ezt a listát, inkább jöjjön az a néhány perc, ami - reményeim szerint - kis ízelítőt és magyarázatot ad ahhoz, hogy miért is örültem annyira annak a január végi napnak, amikor a négy fiúcska a vendégem volt az Anyahajóban: 

     

Végül csak annyit: ez egyszer volt, de egyelőre többé nem lehetséges... Az osztálybéke ezt kívánja meg... Ugyanis felborul az osztály rendje, mert mindenki jönni szeretne... Meg a betyárok olyan rosszak, hogy nem érdemlik meg... (Ezt nem én mondtam egyébként...😕)
A folyosón azért gyakran hozzám szaladnak, kérdezve, hogy mit kell nekik tenniük ahhoz, hogy hozzám járhassanak... Ilyenkor kicsit kínos a helyzet, mert nem mondhatom, hogy: "Kicsim, hozzám sajátos nevelési igényű gyermekek járnak, de neked nincs Szakértői véleményed..." Ehelyett csak megsimogatom őket, és mondok néhány kedves szót, hogy: "majd megbeszéljük a tanító nénikkel, mikor jöhetsz be..."
Szóval, most ismét maradtunk mi magunk.... 
Azért készülünk valamivel a Digitális Témahétre...
Szülői segítséggel lesz olyan a projektben, amikor bekéredzkedünk a gyerekekhez az osztályterembe, és bemutatunk számukra valamit, aminek majd  - úgy gondolom - mindenki örülhet...